Mert nem is olyan egyszerű
2021 számtalan olyan nem várt nehézséget, kimerültséget, kiégést (?) hozott, ami azt a gondolatot csepegtette belém, hogy ennek így semmi értelme tovább.
Vajon van-e értelme olyan dologba fektetni az időnk, energiánk, gondolataink, ami nem hozza meg az elvárt eredményt. Nem, nem csak egyszer-egyszer, hanem hosszútávon nem ad annyit vissza, amiből lelkesedét, további erőt meríthetnénk, egy lépcsőfokkal feljebb léphetnék.
Ezek a gondolatok 2021-ben kétszer is lecsaptak rám. Tudom, hogy az online világban mindenki boldog és vidám, s azt hiszem a Fodorinda is kívülről egy szuper helynek látszik, ám nincs mindig így.
Tavasszal és nyár végén is komolyan fontolóra vettem, hogy parkolópályára állítom ezt a „lábam”, vagy inkább nem fordítok rá több energiát. Ami van van, de más irányba kezdek futni, jó messzire innen.
A másik irány hamarosan ki is pattant a fejemből. Ez annyira más, hogy most nem keverném ide nektek, talán majd egyszer, de nyilván egy új út kiépítése, megkezdése is idő, sőt még mi minden más is.
Az, hogy én ezeket a sorokat pötyögöm nektek, azt jelenti, hogy még mindig itt vagyok.
Ez nagyban köszönhető a támogató hozzáállású családomnak és egy olyan hasonlóan álmaikat építő közösségnek, akik számtalan tanáccsal, meghallgatással, egyáltalán értő füllel és lélekkel voltak / vannak felém.
S annak is köszönhető, hogy egy kicsit tényleg hátrébb léptem ebből az egészből, mert már nyomasztott a tehetetlenség. Igaz a rajzolást nem hagytam abba, mert arra képtelen vagyok.
Az egész kialakult helyzetet sok minden eredményezte.
Például olyan dolgok, hogy bár sok embernek tetszenek a munkáim, nem találtam meg igazán kik azok, és itt most egyéniség típusra gondolok, akiket meg is szólít, amit csinálok. Igazából így visszagondolva, csak forogtam egy pont körül úgy, hogy a pontot nem láttam.
Aztán, amikor már nem is akartam látni, mert minek már, akkor egészen váratlanul pattant a szikra és rájöttem, hogy egész végig ott volt az orrom előtt az az irány, amerre haladni szeretnék.
Ahol már tényleg úgy érzem, hogy nem zavar ha nem sétál „mindenki” mellettem, hanem csak azok, akiknek szintén lába alatt van ez az út. Akik szemüket becsukva is látják az út legkisebb porszemét is, akikben végigrezeg az út ritmusa, akik szavak nélkül is érzik, hogy ez az út építi testüket, lelküket.
Szóval, tavaszi elkeseredés ide, nyári kimerültség oda, továbblépek arra az útra, amiről nem kívánok már másfelé menni.
S hogy mi is ez az út? Honnan jött és merre tart? Hamarosan erről is írok.