Persze nem minden előzmény nélkül csak úgy hirtelen. Voltak előkészületek. El kellett rendezni a terepet. Legyen elég hely. Az áramot is hátra juttatni, hogy tudjunk lámpát használni, többet is. Legyen étel, ital.
Aztán eljött a napja. Jöttek sorra a meghívottak, akik mind részt akartak venni az eseményen. Olyan vendégek, akik akkor olyan korúak voltak, mint amilyen korban én később elkezdtem ezt az egészet.
Aztán megérkezett a zenekar is.
Egy nagy pajtát képzeljetek el. Szemből jobb kézre megrakva szénával, nem plafonig. Bal kézre pedig egy a lehetőségekhez mérten kitakarított placcot.
Oda vonult be a zenekar, meg tulajdonképpen mindenki, aki táncolni szeretett volna.
Én még akkor nem tudtam táncolni ezeket a gyönyörű magyar táncokat. Első táncházi élményem minden mozzanatát igyekeztem magamba szívni. Ültem a szénarakáson és csak hallgattam a zenét, néztem a táncoló párokat (és szívtam a port, de ez nem zavart).
Azt gondolom szavakkal igazán nem is lehet leírni, mennyire látszott a táncolókon az a hatás, ami a saját táncukból, zenéből áradt beléjük. Valahogy ilyenkor az ember mintha kicsit kilépne magából és a lelke is ott örömtáncolna. Sőt! mindez feltételes mód nélkül.
Ez a táncház, ami aztán nem az egyetlenegy volt, egy olyan emlékként fészkelte belém magát, ami később irányított. Irányított, hiszen pár évvel később, amint volt lehetőségem, csatlakoztam egy tánccsoporthoz, ahol végre megtanultam többféle tájegység táncát. Ahol egy olyan közösség része lehettem, akiknek nem kellett megmagyarázni, mit ad ez az egész az embernek. Testileg lelkileg egyaránt.
S örülök, hogy mikor már máshová kerültem, szintén megtaláltam azt a közösséget, ahol folytatni tudtam, tudom a magyar táncot.